Könyvelőiroda és Partnerei Közösségi oldal

Itt a tavasz, a változó idő - és vele együtt megjött a megfázás. Szombat délutántól kezdtem nem jól érezni magamat, majd vasárnap és hétfőn lázas lettem és még kb. 8 lepedőnyi zsebkendőt is teletülköltem. Kedden - a bedugult orrom miatt - már egészen jól ment az ülve-alvás. Végtagjaimat mintha ólomsúly húzná, és a boltig történő séta felér egy Mount Everest-akcióval, fel a csúcsig, oxigénpalack nélkül.

És, mint mindig, minden rosszban van valami jó; modern világunk átkaként rajtam elhelyezkedő védett izomréteg (értsd: túlsúly) nagy léptekben el kezdett fogyni. Az influenza (vagy lázas megfázás, vagy felsőlégúti fertőzés - a nem kívánt rész törlendő) következtében nem igazán volt étvágyam. Bár éhesnek éhes voltam, de nem sok kedvem volt enni, szóval testsúlycsökkenés is lett a heveny betegségből.

Még a múlt héten (amikor még volt rendes étvágyam ) valami kenyérfélét kerestem a boltban, de zárásidőhöz közel lévén már csak pár szikkadt vizeskiflit kaptam. Ami azért mégiscsak jobb a semminél, és még az is nagy előnye volt, hogy a kiflik nem olyan újkori kiflik voltak, amelyek manapság az első harapásra össze-vissza vagdossák az ember ínyét, aztán egynapos korukban már ehetetlen műanyagra hasonlítanak leginkább, hanem igazi, békebeli vizeskiflik voltak.

Ettem néhány darabot vacsorára, igazi házi diétás stifolderrel, csípős paprikával, és még 3 darab maradt is. És másnap eszembe jutott a három árva kifli. Körbenéztem, hogy miként hasznosítsam, de csak tej volt otthon - és ekkor jött az ötlet, és jöttek az emlékek.

A szikkadt kifliket ujjnyi darabokra vágtam, beletettem egy porcelán tányérba, kristálycukorral jól megszórtam, jó 3 dl tejet fölmelegítettem a mikróban, majd a meleg tejjel nyakonöntöttem a kifli-cukor kombinációt.

Pár perc múlva a kifli felszürcsölte a cukros meleg tejet, és spongya-szerű állapotba került. Ölembe vettem a tányért, és egy-kettőre befaltam, jól is laktam, mint a duda.

És ekkor - lehet, hogy kicsit el is pilledtem a jóllakottságtól - eszembe jutott a nagymamám. Születésem után, amíg Édesanyám és én is meg nem erősödtünk, addig nála laktunk. Aztán gyerekkoromban nagyon sokszor voltam náluk.

Reggelente odakucorogtunk a sparheld mellé, és minden alaklommal azonos volt a koreográfia; a nagymama pótkávét készített egy kis zománcos láboskában, hozzáöntött egy kevés tejet. Felaprított egy-egy kiflit, amit betett egy-egy kopott bádogbögrébe. Az enyémbe mindig sok cukrot rakott. Aztán csendben, szótlanul kikanalazgattuk.

Alig vártam, hogy menjünk a nagymamához, és jöjjön a pótkávéillatú reggel…

Aztán, most, amikor kissé lebetegedtem, és ne volt igazán étvágyam, megint eszembe jutott a jó meleg, cukrozott tejeskávés-kifli íze.

Megvettem a kifliket, feldaraboltam őket, rá a cukrot, a tejet, és egy kis kávét. Ahogy magam elé vettem a tányért, újabb és újabb emlékek jöttek elő. Ahogy a nagymama tüsténkedik a kályha körül, ahogy a krumplit süti héjában a platnin, ahogy ül a hokedlin. Görnyedten, mindig ugyanolyan otthonkában, mindig ugyanolyan csendesen. Fogatlan szájával majszolja a tejeskávéban ázott kiflit.

És akkor eszembe jutott az a mérhetetlen szegénység amiben ő is, mi is éltünk. Zsíros kenyér, cukros kenyér, főtt krumpli, héjában sült krumpli, paprikás krumpli, krumplis tészta. Krumpli így, tészta úgy, kenyér amúgy…

Az a reggeli egy szem kifli volt maga a gazdagság, az ünnep. A tűzhely melege, a tisztára vikszolt konyha, a nagymama és az unoka együttléte.

Tudom, mert otthonról hoztam magammal, bennem van, tudom, hogy a szegénységben nincs korszerű táplálkozás. Tudom, közgazdászként jól tudom, hogy gazdasági válságban hamar teret kapnak a helyettesítő ételek. A drága hús, sajt helyett az olcsó, de laktató krumpli, kenyér, üres tészta.

És nem tudom, hogy lesz-e mindenkinek egy nagymamája, aki a kifli-varázspálcával, a meleg, cukrozott tejjel is oda tudja varázsolni a békességet?

A sváboknál van egy érdekes mondás: „A gyomron nincsen ablak.” Magyarul ez annyit tesz, hogy mindegy, hogy mit eszünk, senki sem látja úgysem, hogy mit ettünk. De nekünk ugyanúgy kell tisztességgel, becsülettel dolgozni, mintha Párizs legelőkelőbb éttermének válogatott fogásait fogyasztottuk volna.

A csendért, a tisztaságért, a tisztességért, a szülőkért, a nagyszülőkért, az unokákért. És egymásért…