Gondolatok a könyvelésen túl…

Nem akartam hinni a szememnek tegnap délelőtt Pécsett, a Hajnóczy utcai piac környékén; láttam, hogy egy nagyon csapzott, szürkés állat sietősen oson a fal tövében.

Önkéntelenül is arra gondoltam, hogy ez egy róka, bár gyanús volt, hogy nem vörös a színe, de arra gondoltam, hogy nagyon sokat kóborolt, hogy bemerészkedett a városba, és tényleg „szakadtnak” nézett ki.

Nem csak én néztem ki bután a fejemből, hanem még ketten bámulták mellettem a jószágot, látszott arcukon az izgalom, ahogy tárgyalják, hogy miféle szerzet is lehet.

Bementem a boltba, ahol a szódát szoktam vásárolni - még halványan átfutott rajtam: - Mit keres vajon szerencsétlen, csapzott jószág az épületek között, micsoda éhség, félelem, ösztön hajtja?

Amikor dolgom végeztével kijöttem az üzletből, bepakoltam a csomagtartóba a szerzeményeimet, elégedetten rágyújtottam, a füstöt a szikrázóan sütő nap felé fújtam, nem is gondoltam semmire, csak arra, hogy milyen jó, hogy ebben a hidegben a nap ilyen szépen süt.

A szemem sarkából láttam, hogy a házak felől két férfi közeleg. Valamiféle terepszínű ruhában voltak, olyanban, amiben horgászni, vagy vadászni szoktak járni. Tiszta volt a ruha, tiszták voltak az emberek.

Beültem az autóba, éppen indítani akartam, amikor észleltem, hogy az előbb említett emberek közül az egyik felém irányítja lépteit, a másik a piac irányába halad tovább. Leengedtem az ablakot, mert látszott, hogy valamit mondai akar nekem az, aki a kocsi felé tartott:

- Ne haragudjon! Bocsánatot kérek! - hajolt közelebb. Megborzongtam, mint mindig, ha a hajléktalanok jellegzetes, szívbemarkolóan és egyben idegesítően alázatos mondatait hallom.

- Buszjegyre kellene 100 forint, kisegítene?

Nem szóltam, a zsebembe nyúltam, egy kétszázforintost nyújtottam át neki, és gyorsan indítottam, hogy ne halljam a hálálkodó, köszönő szavakat.

Utam következő állomása, egy kis körrel visszatérve, a piac volt. Amikor beparkoltam az autót, láttam, hogy az emberek az óvoda irányába figyelnek feszülten, és izgatottan mutogatnak, beszélgetnek; igen, az előbbi állatunkat látták ők is. Azért nem mondom, hogy rókát, mert közben meggyőztek róla, hogy nem róka lesz az, hanem sakál, vagy kóbor kutya.

Hogyan győztek meg? Felhívtam a 112-t, hogy rókát látunk. Mire az ügyeletes tiszt a leírásomra reagálva mondja, hogy a róka mindig vörös, talán sakált láttam. Mire beugrott, hogy valóban, már a testalkata is furcsa volt, csak nem is gondoltam rá, hogy sakál - azt még sohasem láttam városban.

Este, éjjel gondolkodtam el: a sakálról már mondtam, hogy átfutott rajtam a gondolat, hogy mi hajtja, mi űzi a város falai közé a nádasok, mocsarak lakóját.

Ugyanakkor nem hagyott nyugodni az a gondolat, hogy ereje teljében lévő, normális kiállású, öltözékű, megjelenésű férfiakat, embereket mi visz rá, mi hajtja, hogy ismeretlenektől pár forintot kérjenek?

Valahogy félek. Nem kerül-e sor arra - talán nem is olyan sokára -, hogy én is hasonló sorsra jussak? Rávinne-e a lélek, a szükség, hogy kérjek másoktól bármit? Hol van az a határ, amíg tartása van az embernek, aztán az éhség, a hideg, a szükség mire tudna kényszeríteni?

Miért is vannak ilyen gondolataim? A szocialista rendszer a Horthy-rendszert a „három millió koldus országának” nevezte. Ez azonban leginkább a nagy gazdasági világválságnak volt köszönhető. Most is gazdasági világválság van, és megdöbbenve látom leírva a statisztikai adatot: 2009-ben a létminimum alatt élők száma 3.300.000 fő! Egy tízmilliós országban!

A megrendeléseink száma rohamosan zuhan (ahogy az általunk könyvelt vállalkozások sorban adják fel a küzdelmet), az építési hitelem, a gázszámlám, villanyszámlám, a vízszámlám, az élelmiszer-számláim meredeken nőnek.

Én, aki úgy gondoltam magamról, hogy a kispolgári réteg tagja vagyok, nyugtalanul tekintek a jövőbe; jó ismerőseim közül többet kirugtak a munkahelyéről, csütörtökön 57 éves barátom hívott fel, hogy nem tudok-e valahol valami melót, mert éppen most közölték vele, hogy átszervezés.., öreg…, blabla,… viszlát!

Reklámokkal foglalkozó barátunk örül, hogy él, és létezik - a legelsők között a reklámköltségeken spórolnak a bajba került cégek. A tréningek, a képzések sem az a terület, amit most a vállalkozások erőltetnének. Ezen a területen dolgozó barátom nem győz mit kitalálni, ha valamilyen programra hívják, örül, hogy gyerekének meg tudja adni azt, amit szeretne neki nyújtani.

A kultúra egyértelműen a háttérbe szorul, most nem a kultúra uralma alatt vagyunk - hogy finoman szóljak. A kultúrával foglalkozó, ezért a munkájáért kimagasló kitüntetésben részesült barátomnak éppen úgy érkezik a hónapról-hónapra növekvő összegű hitel-részlet a lakásra, mint bárki másnak. És ő is aggódik, hogy miből fogja rendezni - ugyanúgy aggódik, mint bárki más. És mondhatnám a negyedére esett forgalmú őrző-védő szolgáltatást nyújtó barátom küszködését az autóhitellel, a sebész barátomét a csökkentett ágyszámokról, kirúgott személyzetről, helyettesítésről ingyen, az élelmiszer nagykereskedő barátomét, harcáról az Apeh és a totális csőd ellen, vagy éppen a gépkereskedő barátomét, aki hitelét nagy nehezen átütemezte, de a forgalma vészesen zuhan, a közgazdász barátomét, aki inkább gyorsan nyugdíjba vonult, hogy legyen egy kis fixe, vagy a nyugdíjas műszaki vezető barátomét, akinek nyugdíja a gyógyszereit fedezi…

Mi késztette a sakált a városba? Mi késztet egy életerős embert, hogy idegenektől kéregessen? Mikor lesz erős kispolgári, polgári réteg? Mikor nyugodhatunk meg? - megannyi kérdés, amire - talán - sohasem tudjuk a helyes választ. Sőt, még válaszunk sincs…