Sajnos, a tegnapi bejegyzés ellenére nem lett igazunk; ez a Karácsony nem ugyanolyan nap, mint az összes többi. Karácsony Szent Éjjelén eltávozott egy régi barát, Mokos Tibor.
Nehezen hihető, ha valaki azt mondja Pécsett, hogy nem tudja ki az a Mokos Tibor.
Mokos Tibor az apa, a pedagógus, a zenész, a művész, a barát, a cimbora, a Pécsi Tudományegyetem idei Sajtódíjasa, a… és tolulnak a gondolatok, az emlékek…
Tudtuk jól, hogy hatalmas csatát vív, reménytelen küzdelmet folytat, és ő is tudta jól, mégsem adta fel, egészen az utolsó pillanatig.
Amikor eltávozik egy olyan ember, akit ismertél, kedveltél, szerettél, az első döbbenetet és hitetlenséget követően el kezdenek a fejedben pörögni a képek, az együtt töltött idők perceinek folyama. Villódznak a képek, beugranak az emlékképek, a mosolyok, a tekintetek, a hangok és a szavak. Majd vadul keresni kezdesz a képeid között, hogy megint olyannak lásd, amilyen ő volt, és senki más: a Mokos Tibi!
Megrendüléssel hallottuk azt a hírt, amit soha nem szerettünk volna hallani: Mokos Tibor életének 46. évében eltávozott az Örök Égi Szerkesztőségbe.
[slideshow id=19 w=550]
Legalábbis én nagyon szeretnék egyértelmű igennel válaszolni rá. Szeretném azt hinni, és hiszem is azt, hogy nem a Karácsony miatt csillog a kis unokám szeme, amikor rám néz, amikor a levesből kihalássza a húsdarabot, amikor egy játékot kap, amikor a kutyának adhat enni.